túl sokáig.
“Nem.”
De alig aludtam.
Néhány héttel később a helyzet rosszabbodott.
Evan általában fél hét körül ért haza az étteremből.
Azon a szombaton hét óra volt.
Aztán fél nyolc.
A telefonja egyenesen a hangpostára ment.
Nyolc óra körül fel-alá járkáltam a konyhában, és azon fantáziáltam, mi minden szörnyűség történhet egy tizenhárom évessel, aki sötétben sétál hazafelé.
Aztán végre kinyílt a hátsó ajtó.
Ránéztem és lefagytam.
A tornacipőjét teljesen beborította a sár.
Koszos volt a farmerja.
A kabátja válla elszakadt.
Egy horzsolás éktelenkedett az arca oldalán.
„Evan!”
Kerülte a szemkontaktust.
“
